Giosue Carducci: Márciusi ének

                                  Márciusi ének

                                      Mint terhes asszony, hogyha zsibbadt-lankatag,

                                      lankatag álom árnya száll rá s ellepi,

                                      s fekszik ziláltan nyoszolyáján és piheg,

                                      sírós fohásszal tört szó fakad ajkain,

                                      s arcára lázak gyors vörössége rohan,

                                      olyan a föld: árny, felhők árnya árad el,

                                      húz át a sápadt nap s a zöld vetés között,

                                      nedves szél rázza mandulafák s almafák

                                      vörös, fehér virágait s leperegnek,

                                      s a pórusokból a televény dalt lehel:

                                      - Tenger füvellők rétjéről fellebbenő

                                      égi üszők, ti szürke s fehér fellegek,

                                      tejet zuhintson duzzadozó tőgyetek

                                      mezőre, dombra, mely rügyet bont és kacag

                                      s erdőre, hol az első lüktetés fut át -

                                      így énekel mind a bimbó, a serkenő,

                                      így énekel mind a megmoccanó csira,

                                      a vágyakozva, mohón nyújtózó gyökér;

                                      így énekel ki holtak csontjai közül

                                      az élet magva, sarja s a szellemeké.

                                      Ime, a víz zuhog, a mennydörgés dübög,

                                      a párás ólból bámul ki a kisboci,

                                      tyúk kotkodál és suhogtatja szárnyait,

                                      kakukk-fohász búg gyümölcskertek mélyiből

                                      és hancuroznak gyermekek a szérükön.

                                      Munkán feszüljön férfiúi vállatok

                                      és szerelemre nyíljon ifju szívetek,

                                      szárnyaljon égre lelketekből álmotok,

                                      forrongó vágyak, háborúzni törjetek

                                      mi volt, megújul, s újul századokon át.

                                                                                             Majtényi Zoltán ford.