Ó,
a halál
Mi ismerjük csak, pici gyerekek.
Utunkba áll
s könnyes, pityergő szájunk
megremeg.
Ó, a halál.
A játszótársunk és tréfál velünk.
Rohanva száll -
Ő a fogó – és jaj, jaj, jaj
nekünk,
tépázza gallérunk, ijedve forgunk
és kacagás közt betöri az orrunk.
Kutakba látjuk, mély vizek felett,
sötét szobákba kuksol reszketeg,
lepedőben – így mondta ép a dajka
-
kasza van a kezében, nincsen ajka
és fodrosan vigyáz,
mikor suhan az esti láz
s a hőmérőn, ha ugrik a higany,
csontos markába hahotáz vigan.
Övé a bál,
Ő a halál.
Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint
Mi gyermekek, mi küszködünk vele
s játékpuskánkat fogjuk ellene.
1910
Másként halálos csend és néma
untság.
Poros akác-sor, vakolatos utcák,
petróleumlámpák és nyugalom,
üveggolyók a kertes udvaron.
Olykor a hárs alatt, árnyas sarokba
kalácsos, tejszínes, hosszú ozsonna.
Vasárnap délután meg tétován,
míg bánatommal egymagamba járok,
a lányok, a buta, vidéki lányok
magyar dalt nyúznak a kis zongorán.
Majd este, a vendégszobába, hátul
borozgató barátok jönnek össze
és kártya járja, nevetnek dörögve
s kiküldenek a füstfelhős szobábul.
Elmúl egy hét. Most a varrónő jön
meg,
s a nagyanyáim kötnek, egyre kötnek.
Hogy vágyom innen el, messzire,
hol kanyarog a vonatok sine,
s piros, zöld lámpa lángol biztatón,
oda, a sín felé tárom karom.
És nézek a mozdonyra, póznadrótra,
ott az öröm, ott a világ talán.
De itt maradok s topogok vívódva,
mint a rabok a börtön udvarán.
1910
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése