Radnóti Miklós: A' la recherche...

   Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek!
   Költőkkel s fiatal feleségekkel koszorúzott
   tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján?
   hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot
   ittak a fürge barátok a szépszemü karcsu pohárból?

   Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld
   jelzők ringtak a metrum tajtékos taraján és
   éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt 
   drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
   szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

   Voltak, akik fogukat csikorítva rohantak a tűzben,
   s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek,
   s míg riadozva aludt körülöttük a század a mocskos
   éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben,
   mely sziget és barlang volt nékik e társadalomban.

   Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak,
   dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön,
   s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
   némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, -
   s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

   S volt ahová ... mindegy. Hova tüntek a bölcs borozások?
   szálltak a gyors behivók, szaporodtak a verstöredékek,
   és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők
   ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér-
   léptü leányok a háboru hallgatag évei közben.

   Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal?
   és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak?
   hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szoritását,
   művük idézgetem és torzóik aránya kibomlik,
   s mérem (néma fogoly), - jajjal teli Szerbia ormán.

   Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, 
   mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. -
   Ülnek az asztalnál, megbujnak a nők mosolyában
   és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
   távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.