Őszi ének
I.
Nemsoká zuhanunk a fagyba és homályba,
ég veletek, rövid, tündöklő nyaraink!
Hallom máris a ház kövezett udvarára
dobált fa kopogó, gyászos visszhangjait.
Visszaszökik belém a tél megint: gyülölség,
düh, borzongás, iszony tépáz könyörtelen,
s mint a húnyó nap a sarki hó és sötétség
poklában: tűzvörös jégtömb lesz a szívem.
Dermedten figyelek minden kongó hasábot.
Nem döng ily tompa hang épülő vérpadon.
A lelkem most nehéz és kitartó csapások
súlyától összedűl, mint valami torony.
S úgy rémlik, a rideg, tompa kopácsolásban,
koporsót sietve szögelnek valahol.
Kié lesz? Tegnap a nyár még, ma őszi sár van!
A hang titokzatos, mint ha elutazol.
II.
Szeretem hosszú és zöld szemed lobogását,
szép ünnepem, de ma keserű mindenem,
s nem kell se a szobád, se szerelmed, se kályhád,
csak a fölvakitó nap kint a tengeren.
De azért csak szeress, gyöngédem; légy anyám ma,
még ha gonosz vagyok s hálátlan is nagyon.
Húgom vagy szeretőm, légy az ősz glóriája
vagy a lebukó nap: elfutó vigaszom.
Gyorsan, szívem!
A sír les már az új tetemre!
Ó hagyd homlokom a térdeden egy kicsit,
hadd igyam tűzfehér, forró nyarunk temetve,
a késő ősz szelíd,
sárga sugarait.
Tornai József ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése