Őszi ének
I.
Nemsoká lelkünk fagyba, sötétbe merül;
Rövid nyaraink vad tüze, hát ég veled!
Hallom, ropogva hull az udvaron belül
Az iszonyú fa, mely kövezeten reped.
Lélegzetemben a tél fújtat megint: düh,
Gyűlölet, borzalom s zord fénytelenség ráz;
Mint süllyedő nap a sarki pokolban: rüh
A szívem, fagyos, izzó tömb, mely megaláz.
Remegve hallgatom, mint épül a sírhely;
A vérpad, az állvány nem rezeg ily tompán.
A lelkem toronyként roskad, nem bírja el
A roppant csapások súlyát: halál vár rám.
Úgy vélem, egyhangú, vad csapások nyomán
Koporsót szögelnek gyors igyekezetben.
Kié lesz? - Tegnap nyár volt; ma állsz ősz sarán!
Egy elutazás cseng vágyón titkos neszen.
II.
Szeretem hosszú szeme zöldes világát,
De ma drága szépem, oly keserű vagyok,
Se szerelmét nem vágyom, se tüzét, ágyát,
Csak a nap fényét, mely a tengeren ragyog.
Azért csak szeressen, gyengéd szív, anyámként,
Méghogyha hálátlan és hitvány is vagyok;
Legyen tűnő jóság szeretőként, nővérként,
A dicső ősz, vagy naplemente, ki csacsog.
Gyors feladat! A sír mohó és tőrbe csal!
Ó! Hadd tegyem térdére kihűlt homlokom,
Hadd sirassam fehér tűz-nyarunk magányommal
Az elmúlás sugarát fázva ősz-utón!
Sánta Zsolt ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése