A'
reményhez
FÖLDIEKKEL játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A' boldogtalan,
'S mint Véd-Angyalának
Bókol úntalan. -
Síma száddal mit kecsegtetsz?
M'ért nevetsz felém?
Kétes kedvet m'ért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Bíztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Még is megcsalál.
Kertem' nárczisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim' éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a' Tavaszt,
'S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden Reggel
Mint a' fürge Méh,
Repkedtek a' fris meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
LILLA' szívét kértem;
'S megadá az Ég.
Jaj de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak LILLÁT hagytad volna,
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja köztt a' búkat
Elfelejteném,
'S a' gyöngy-koszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a' keménység
Úgy is eltemet.
Érzem: e' kétségbe'
Volt erőm elhágy,
Fáradtt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a' rét hímetlen,
A' mező kisűltt,
A' zengő liget kietlen,
A' Nap éjre dűlt. -
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! LILLÁK! -
Isten véletek!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése