[Ime,
hát megleltem hazámat...]
Ime, hát megleltem
hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul írják
fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a
persely.
Mert nem kell (mily
sajnálatos!)
a háborúból
visszamaradt
húszfilléres, a
vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe
vésve
a szép szó áll, hogy új
világ,
jog, föld. - Törvényünk
háborús még
s szebbek az aranykarikák.
Egyedül voltam én
sokáig.
Majd eljöttek hozzám
sokan.
Magad vagy, mondták: bár
velük
voltam volna én boldogan.
Így éltem s voltam én
hiába,
megállapíthatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is
hasztalan.
Mióta éltem,
forgószélben
próbáltam állni
helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem
vétettem
többet, mint vétettek
nekem.
Szép a tavasz és szép a
nyár is,
de szebb az ősz s
legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet,
családot
már végképp másoknak
remél.
[
Talán eltűnök hirtelen... ]
Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a
vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne
adnom.
Már bimbós
gyermek-testemet
szem-maró füstön
szárítottam.
Bánat szedi szét
eszemet,
ha megtudom, mire
jutottam.
Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe
tévedt.
Most rezge megbánás fog
át;
várhattam volna még tíz
évet.
Dacból se fogtam föl
soha
értelmét az anyai
szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az
oktatómat.
Ifjúságom, e zöld
vadont
szabadnak hittem és
öröknek
és most könnyezve
hallgatom,
a száraz ágak hogy
zörögnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése