A hattyúdal
A hattyú énekel. A tiszta ének
elnyújtva száll a víz felett, akárha
megütött rézcimbalmok zengenének.
Határtalan a sarki éj homálya.
Örök jégből nagy hegyek súlyosodnak
a tenger dermedt kősivatagára.
A hattyú énekel; füstöl a roppant
sötét égbolt, kigyúl sárgán derengve;
szálakra bomló zöld fénykéve lobban.
Mint itt-ott megérintett hárfa, egyre
zeng-bong az ének érce; már aláhull
a zöld tündöklés a kristályhegyekre.
Az éjszakában színes
lobogás gyúl,
szikrázik óriási koszorúja,
s a virradat mély csarnoka kitárul.
A zöld, a bíbor
lángol feltolulva,
sugárkévék bomolnak, szétereznek,
leomlanak, majd felragyognak újra.
Most elhalón harang ütése reszket,
a hattyú mozdul és kitárja lassan
nagy szárnyait, és száll, száll egyre messzebb,
fehéren, fenn, a lángoló magasban.
Lator László ford.
Szekeres
Ó szekeres, ki lassan hátrahagytad
a sötét hegyeket, s jártál az éjben,
zord szirt feletted, lengő híd alattad,
mit panaszolt az északi veszett szél
barlang s szakadék közt, vízmosta mélyben?
Csak ültél fönn a szénen, s szenderegtél.
Tovább s tovább, a fákon át szüntelen
süvöltözött a vad, jeges lehellet.
De álmodban karácsony volt, s füledben
egy pásztorduda messze hangja zengett.
Bede Anna ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése