Egy gyermekkori arcképemre
Mily szép voltál fiúcska, és az élet
kiforgatott belőle! Nézdegélem
matróz-ruhácskádat, festett hajóhoz
támaszkodsz, szemed jóságos, szelíd,
mint ki csodára vár, s a magatartás
lemondás s ártatlanság keveréke.
Más idők járnak, más évszak, fiúcska!
Jelened unalom, a múltadból csupán
önvád maradt, jövőd: merő fenyegetés.
Ahogy elnézlek, jólnevelt fiúcska,
s látom szőke hajad és fénylő homlokod,
az életnek s magamnak megbocsátok,
mert bár orcád megváltozott, s a kín,
az évek elválasztanak: de itt benn
érzem még, gyermek, s veled egy vagyok.
Jékely Zoltán ford.
Kislányom arcképe
Kislányom, piros labdával kezében,
nagy, égszínkék
szemét reám emelve,
így szól
hozzám, - piciny fehér ruhája
volt rajta épp; „Veled mennék, Apácska.”
És tüstént arra gondoltam, hogy annyi
csodálatos jelenségből e földön
hasonlít
egynéhányhoz kisleányom.
Hogy mi ő? Könnyű tajték, mely fehéren
porzik a hullámok hátán, kerengő
kék füstcsík,
mit szétszór a szél kacagva,
felhő, kis játszi, kóbor, nyári felleg -
mely szétfoszlik és gyűlni kezd az égen -
és más ily kósza dolgokhoz hasonló.
Végh György ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése